Az új életcél

Általában nem szoktam eget rengetően nagy Pálfordulásokat elkövetni, mivel jobbára eltúlzottnak érzem másokét is. Amikor valaki havonta mond ilyesmit “Lehet, hogy klisének hangzik, de teljesen megváltoztam, teljesen máshogy látom a világot. Más ember lettem.”, akkor csak ilyesmit tudok neki válaszolni “Aha, én meg holnaptól Jucus leszek. Megváltoztam, már nem vagyok szarkasztikus, se cinikus se faragatlan. Te szerencsétlen.”  De az az igazság, hogy az elmúlt napok elgondolkodtattak, és talán mégis elindult bennem egy folyamat. Még nem tiszták a gondolataim, de mondhatom hogy változás van, megváltozás, már-már megváltás!

Persze érdemes lenne kifejteni, hogy miről hablatyolok, nem igaz? Szóval. Miben csalódunk a leggyakrabban? Az emberekben. Mi az amire leginkább szükség van a boldoguláshoz? Pénzre. Magyarázzam tovább? Mi egy materialista világban élünk, amit mi magunk építettünk ki ilyennek. Akkor mégis miért teszünk úgy, mintha valami közös nagy békét keresnénk? Nem keressük, régen harcolunk ellene, csak nem mertük magunknak bevallani.

Rájöttem, hogy nem mások kedvében kell járni, hanem a sajátunkban. Az embernek mindig van valakije, szomszédja, munkatársa, osztálytársa vagy akárki, akivel lehet egyet dumálni, időt tölteni. Ha kétoldali balhé van, akkor lesz másik ember. Felesleges aggódni miattuk, idővel úgy is csak cserben hagynának minket. De ha nem számítunk rájuk, akkor ugyebár csalódást sem tudnak okozni.

Ilyen felfogás mellett mit kell csinálni? Akit csak lehet ki kell használni, és építeni kell a karrierünket, elvégre az evilági javakat úgy lehet könnyen megszerezni. Éppen ezért fogok az egyetem után németet tanulni, mert mindenképpen ki fogok menni nyugatra. Nem érdekel hova. De mégis minek üljek itthon, amikor pár kilométerrel odébb egy szebb világ van? Nem is értem, hogy miért nem megy mindenki egyenes oda? Mi a francnak élnek emberek szegényebb területeken, vagy épp a harmadik világban, amikor mehetnének a gazdag földekre? Tiszta hülyeség az egész.

Lehet, hogy bunkónak tűnök, de nem érdekel. Keresni fogok valakit, akivel kimehetek, vagy már kint van. Ő fog segíteni megkapaszkodni, utána pedig le fogom szarni. Az embereket ki kell használni. Szüleim kicsit talán hiányozni fognak, meg tudom jól, hogy idővel mekkora szükségük lenne rám, de hát istenem. Én mégis mikor éljek? Nem cseszhetem el az életemet, csak azért mert őket pátyolgatni kell. Oké, felneveltek. Köszönöm, majd kapnak egy fényképet emléknek meg talán egy pulcsit fizetség gyanánt.

Ilyen ez a világ, is így kell benne boldogulni. Most kicsit gondolkozzunk nagyban. Emberi jogok? Esélyegyenlőség? Mindegyik csak média maszlag. Ha egy ország nem hozza felszínre a kőolaját, az egy bűn a teljes emberiség ellen. Ilyenkor kell egy jófiú – aki egyébként rossznak van beállítva – hogy odamegy, szétcsapja őket, majd megadja a világnak azt, amire vágyik. Olajt. Üzemanyagot a kocsiinkba. Kit érdekel néhány elmaradott ember? Az a fontos, hogy a sok drága pénzért legyártott kocsink működjön. Franc se fog itt gyalogolgatni, nem állatok vagyunk.

Sokan mondják, hogy milyen fontos a szeretet, az összetartás. Nem, nem az. Néha úgy érezzük, hogy szükségünk van rá, de ez téves. Lustaságból alakult ki. Nincs szükségünk törődésre, csak épp kényelmesebb ha valaki nyalogatja a sebeinket, de bakker! Egy felnőtt ember legyen talpra esett, gondoskodjon magáról és ne ragaszkodjon egy megszokott személyhez, csak azért az tud főzni. Mindenkinek van saját akarata, éljen vele! Mindenkinek van saját élete, élje!

1 azaz egy darab buktatója van ennek az új eszmének, de egyébként ez sem tényleges buktató. Amíg a környezetünk gondolkodásmódja nem nő fel, amíg nem éri el a saját társadalmunkhoz szükséges állapotot, amíg tévesen a múltban él, addig minket fog a fekete báránynak tartani. De ha mi jól csináljuk, ha már tényleg megvilágosodtunk, akkor ezt egyébként is leszarjuk, tehát felfoghatjuk ezt a vizsgának is. Gyerünk, adjátok ki magatokból az selfish-materialistát!

A Kretúnó feltalálásának hiteles története

Hogyan, s hogyan nem, de valahogy mégiscsak ott voltam a híres kretúnó kártyajáték feltalálásakor. Vagy te még nem hallottál a legújabb trendről? A geekség már lejárt, a facebook már unalmas, most a világ kretúnó lázban ég. Az elmaradottak kedvéért pár szóban a játékról:

• A név ne tévesszen meg! Semmi kreténség nincs benne, és az uno-hoz sincsen semmi köze.
• Mivel ezt francia kártyával játsszák.
• Mindenki kap ugyanannyi kártyát, majd körönként egyet le lehet rakni.
• Az nyer, akinek leghamarabb fogynak el a lapjai.
• Színre színt kell rakni, vagy számra számot. Na jó, talán kicsit hasonlít az uno-hoz.
• Aki nem tud lerakni, az egyet húz. [Nem így: “Húúúúúú…”]
• Ha valaki ászt rak le, akkor még egy lapot lerakhat.
• Az egyforma értékű lapokból egyszerre többet is le lehet rakni.
• Ha egy dáma kerül lerakásra, akkor fordul a haladási irány.
• És a legfontosabb: ha kettest raksz le, akkor a téged követő játékos kettőt húz, és nem rakhat le egyet se. Kivéve, ha neki is van kettese, akkor kumulálva továbbpasszolja a húzási kötelezettséget.

Most pedig jöjjön a történet. Előző héten Szombathelyre mentünk az arcokkal lazulni egyet. Bár mi nem szívtuk el 2 Pac-ot, de ettől függetlenül egész jól éreztük magunkat. Pénteken délután indultunk el Sopronból vonattal, és pár órával később már a szálláson is voltunk. Útközben beugrottunk egy boltba és bevásároltunk. Vettünk egy kevés alapanyagot reggelihez, na meg rengeteg sört. A vacsorát pizza rendelésével oldottuk meg, a jókedvet pedig vodkával tetőztük meg. Este hatalmasat buliztunk hajnalban pedig bejártuk azt a környéket, amelyikre nem voltunk kíváncsiak. Értsd: eltévedtünk. Másnap egy gyógysör után próbáltuk magunkat gatyába rázni. Miután megvolt az ebédelés nekiestünk pókerezni, ismét, de ezt eléggé meguntuk. Ekkor elkezdtünk kártyatrükköket mutogatni egymásnak, de olyanokat, hogy Uri Geller azóta sem fejtette meg őket. Majd jött az ötlet, találjunk ki egy új játékot! Először uno-zni kezdtünk, de rájöttünk, hogy az a játék rossz. Vagy nem is tudjuk a rendes szabályokat? Ez is lehet. Nem volt gond, mi szép lassan ötletelgetve felépítettük a saját játékunkat. A játék hatalmas, és külön pont, hogy a nyerésnél is nagyobb örömet szerez, ha valaki kettessel tudja megszívatni a másikat. Rögtön be is indultak a kooperálások, hogy az egymás mellett lévő ketteseket lehetőleg szinkronban rakjuk le, így legyen kin röhögni. Később ezt vegyítettük a dámás haladási irány forgatással. Igazán izgalmas játszmákat tudtunk így összehozni.

A szabadalmaztatás? Az folyamatban van, bár a menedzserünk szerint más nevet kellene választanunk. Szerinte ez nem elég ütős, ide valami keményebb kell.

[És a linkek mögött ismét youtube zenék találhatók.]

Szorongatják a világháló tökeit

Durva időket élünk. Már látjuk előre, hogy tarthatatlan a világ pénzügyi rendszere. Meghalt anyum kedvenc énekesnője. A nagyhatalmak is likviditási gondokkal küzdenek. A Kínai állam nem csak a világgazdaságot borítja fel teljesen, de az eddig elért – kevés – környezetvédelmi eredményt is kidobja az ablakon. Schmitt Pál pedig a nyilvánosságra került plágium után sem szégyellte el magát eléggé a lemondáshoz. Nem mintha ez nem lenne elég, még az internet szabadságát is tovább akarják csorbítani.

Valamikor régen, a netet abszolút nem kontrollálták. Nem mondom, hogy az a követendő, mert kontrollra, szabályzásra igenis szükség van. Ennek ellenkezőjéről maximum csak a punkokat és a hippiket nehéz meggyőzni, de ebbe most nem megyek bele. A gond csupán az, hogy mostanra kezdenek átesni a ló túloldalára, na meg a motiváció is félre van csúszva. Nem akarok magasröptű elemzésekbe esni, inkább egy egyszerű magyar példát hozok fel. A legutolsó nagyobb razzia alkalmával több népszerű magyar torrentoldalt lőttek le a szervek ideiglenesen. Tudom, szerzői jogokat akartak védeni. De volt egy kis gond ezzel: ezek az oldalak szinte kivétel nélkül non-profit alapúak, nincs tényleges bevételük. Azonban a magyar warez világában is megtalálhatók azok az oldalak, ahol ténylegesen pénzért lehet illegális tartalmakat vásárolni, ezeknek az üzemeltetői viszont komoly hasznokat húznak le. Ők azok, akik ténylegesen meglopják a jogtulajdonosokat. Ennek ellenére őket nem érintette egyik razzia sem. Érdekes mi? A lekapcsolásoknak nem a jogok védelme volt a célja, hanem elrettentés.

Néha felröppen a hír, miszerint egy-egy kiadó több millió dollárra perelt egy-egy egyetemistát illegális letöltések miatt. Egyrészt nem tudom elképzelni, hány terrabyte mp3-at kell levakarni a netről, ekkora összeg eléréséhez, másrészt azt sem tudom elhinni, hogy mai világunkban ez számítana a legnagyobb és legfontosabb bűnnek. Mert nem is, csak épp a kiadói lobbi elég erős a saját akaratának érvényesítéséhez. Na, meg a teljes kiadói szektor az összes letöltést tényleges bevételkiesésnek könyveli el. Könyörgöm, nem az! Az én teljes zenei gyűjteményemet most lusta vagyok megnézni pontosan hány albumot tartalmaz, de a mappa méretéből és egy átlagos ~80 MB-os albumméretből az jön ki, hogy több mint két millió forintra rúg a készlet ára! Lehet tippelni, hol tudtam volna ezt mindet megvenni magamnak… De mondom, a probléma a motivációban van.

A hetekben, hónapokban a SOPA, PIPA és ACTA szavaktól volt hangos a sajtó. Világunk kormányai – élen az USA-val – félretették az internetes bűnözés összes formájának problémáját – mint csalások, személyi jog sértések, félrevezetések, lopások, jogosulatlan behatolások – és csak eggyel foglalkoztak, az illegális letöltésekkel. Az ACTA gyakorlatilag kizárólag ezzel foglalkozik, és bűnösnek mondja ki a letöltőt, nem csak a megosztót! Ellenben a PIPA és SOPA páros már egy egész kellemes cenzúrának is elmegy. Egyrészt annak ellenére, hogy ez a páros az USA törvénye lenne, megengedné a külhoni szerverek cseszegetését. Másrészt az internetszolgáltatókat is felelőssé tenné az általuk közvetített tartalomért. Innen már egyenesen következik, hogy bevezetnék a forgalom teljeskörű monitorozását, ami pont olyan, mint egy bébi oroszlán. Még ha eleinte nem is annyira ijesztő, gyorsan megnő, és akkor patakokban folyik majd a vér. Értsd.: cenzúra, tartalmak manipulálása. Amit a Kínai állam összepofátlankodott a Tibeti zavargásokkal kapcsolatban, az csak a kezdet.

Ha belegondolunk világunkra mindig is igaz volt, hogy a szabad gondolkodást és szabad információ áramlást a mindenkori hatalom mindig gátolni akarta, és gátolta is sikeresen. A hatalom azt szereti, ha a népe igába hajtja a fejét. Ez az információs korszak beköszöntekkor változott meg, hála a rengeteg új kommunikációs formának. De semmi sem tarthat örökké. Ahogy a kalózrádiók korszakának vége lett, ahogy a modern sajtóra is rátették a kezüket, úgy az eddig szabadnak tartott internetet is igyekeznek megtörni, és még jobban befolyásolni. De ne legyen igazam. Senki sem akarhatja, hogy kockák milliói kövessenek el elkeseredettségükben öngyilkosságot gépeik előtt ülve!

[Zavaróan összekutyultam a cenzúra és a letöltések problémakört? Tudom.]

Félnapos győri megmérettetés

Valaki emlékszik még a tavalyi győri kiruccanásunkra? Mármint a győrieken kívül, ők azóta is emlegetik azt a napot. Nos, idén kitaláltuk, hogy a duplaszülinap alakalmából ismét oda megyünk. Persze most nem akartunk ott aludni, nem mondom, hogy az tavaly rossz döntés lett volna, de nem is volt annyival jobb, mint amennyivel drágább és időigényesebb lett tőle a mutatvány. Tehát idén kitaláltuk, hogy valamelyik esti vonattal felmegyünk, valamelyik koraival pedig hazajövünk. A részletesebb terv hogy szól? Hát úgy, hogy a mutatvány közben inni és enni kellene, na meg esetleg benézni egy buliba is.

Sajnos a buli napjához közeledve egyre biztosabb volt, hogy nem lesz teljes a horda kerete. De ez sem tudott minket megállítani. A másik, amit néhányan tudtunk előre, az az volt, hogy Zé nem egyedül fog jönni és, hogy nem velünk fog feljönni se nem lejönni. A trükk? Ő a barátnőjével egy egész hétvégét töltöttek Győrben és csak estére csatlakoztak be hozzánk. Ezt az információt Petinek nem mertük elmondani, amíg vonatra nem szálltunk. Az ő világrendjében a Zé húzása, akkora bűnt jelent, hogy hisztizve hazament volna inkább. Az előszervezés ezúttal kimerült abban, hogy előzetesen kerestünk egy helyet ahova mindenképp be akarunk menni, ez sokáig a Vertigó volt. A másik a megfelelő vonat kikeresése volt, ez sem tartott sokáig. A logisztika nagy részét inkább az emésztette fel, hogy a magunkkal cipelendő ital mennyiségét kalkulálgattuk. Ami természetesen minden újraszámolásnál egyre több lett. Végül eljött a nagy nap, mindenkinek ki lett osztva a feladata, kit hol fogunk felszedni. Endrédről így mi csak hárman mentünk a két niggerrel. Persze indulás előtt Zetorral betoltunk pár sört. A szokásos kabát volt rajtam, amiből idővel kinevezett buli kabát lesz. Hogy miért? Mert cirka hét doboz sör gond nélkül elfért a zsebeiben, és a kapucniban. Perfekt! Útközben gyorsan pesszentettünk és időben el is értük a vonatunkat. Szállunk fel, és már csillogott a szemünk, hogy megkezdjük a folyadékaink elpusztítását. Gyorsan leültünk, majd észrevettük, hogy pont oda is ért a kaller. Dohh. Jegyekkel kell vesződni a pesszentés előtt. Még szerencse, hogy itt képben voltunk ugyanis észrevettük, hogy a másik kabinban ott sasol két zsaru és csak arra vár, hogy lecsapjon ránk. Fizetés közben diszkréten körbeadtuk a jelet, hogy a megkezdett piát mindenki rakja el a szemetesbe. Majd az igazoltatás után hangosan is kimondhattam, amit mindannyian tudtunk: “Fail!” Megszívtuk. Mármint semmi szabálysértést nem követtünk el, csak épp mivel a vonat az közterület, így nem is kezdhettük meg a piáinkat. Kiraktuk magunk elé és majd egy órán keresztül néztük, mint kívülről a lekváros üveget. Ráadásul volt akkora szerencsénk, hogy a rend éber őrei is Győrig jöttek. Mondjuk Győrben az állomáson nagyot néztek az emberek. Ahogy egy társaság minden kezében üvegek meg sörök vannak, és battyog utánuk két fakabát. Egy suttyó bennszülött el is kezdett mutogatni nekik, de hiába. Gondolom unta már, hogy mindig ő kerül bajba.

A szerencsétlenül sikerült utazásunk után gyorsan berontottunk egy parkba, ahol nyugodtabb körülmények között elfogyaszthattuk a cuccainkat. Mivel két szülinapos is volt, ezért két üveg pezsgőt hoztunk magunkkal. Szerencsére nem gyerekpezsgőt! Mivel én voltam a rangidős az ünnepeltek közül, és mivel eddig bármit meg tudtam bontani amit a kezembe adtak, ezért az első pezsgő felnyitásának becses feladata is rám hárult. Szépen nyugodtan és magabiztosan nekiálltam kibontani dzsentlmen módjára azaz diszkréten, már már teljesen hangtalanul. Majd eszembe jutott: “bakker, nem az operában vagy, csapasd neki!” Gyorsan visszanyomtam a félig kiengedett dugót, felráztam és durrantottam egy nagyot az éjszakában. A többiek mérgesek voltak, egyrészt mert sok pezsgőt pazaroltam el, másrészt pedig a gyerekes önkiteljesedésemet csak én élveztem. Így kommentálták: “legközelebb ilyent csak, akkor csinálhatsz ha forma 1-es nagydíjat nyersz és legalább öt literes pezsgőt kapsz” A második üveget már nem merték a kezembe adni. Miközben iszogattunk végig néztük egy helyi sarkon dolgozó lány alkudozását, na meg tartottam egy beszédet. Ezúttal rövidebbet, mint a Voltos államalapításkor, így legalább még mindig emlékszem rá. Csak épp elmondani nem fogom, mivel csak az adott szituációban volt humorértéke. Miután a söreinket is elfogyasztottuk és elkezdtük rendezni sorainkat is, indultunk tovább. Azaz vissza az állomásra, gyorsan bevágni egy gyrost. Igen ez az a gyrosos, amit hasonló biztos pontként emlegetek mint a keleti melletti gyrosost. Ez is pont annyira szar, és ezt is pont olyan gyakran látogatom. Lehet, hogy flegmán kértük ki, lehet hogy irigykedett hogy ránézésre jól bulizunk, mindenesetre ő is televágta csípőssel. Csípett vagy háromszor… Utána megindultunk északnak, mivel a Vertigót leszavaztuk. Mint rájöttünk 1700 huf lett volna a jegy, ami elég sok annak fényében, hogy nem ismerjük előre a helyet. Ahogy sétáltunk belefutottunk egy kaszinóba. Valamelyik kisnigger pedig felvetette, hogy menjünk be. Hát én úgy előzetesen nagy hülyeségnek tartottam, mert a kaszinózás eléggé meg tudja dobni egy buli költségeit. De végül is bementünk és elkezdtünk rulettezni. Elég amatőr módjára kérdezgettem a többieket, hogy biztosan ingyenes-e a pia. Az volt. Aztán fogtam kétezer forintot és fájó szívvel búcsút véve tőle bedobtam. Elkezdtem játszani. Elvileg legalacsonyabb téten, de ahogy mondták az nem az volt. Furcsák voltak a jelölések, a tét rakást nem sikerült kitanulnom. De nem is kellett, elég volt az hogy értettem a játékhoz, ugyanis nem sokkal később kivettem ötezer forintot. Örültem, mint majom a farkának, és szóltam a többieknek, hogy menni kellene. De nem, ők még nem akartak. Ezért beraktam még egy ezrest, de úgy mintha a fogamat húzták volna. Ezzel is felmentem ötezer fölé, kikértem. És itt két lehetőségem volt. 1; ha továbbjátszom, és elvesztem, akkor én szúrom magamat tökön. 2; ha továbbjátszom és továbbnyerek, akkor a kaszinó maffiavezér tulajdonosa szúr tökön. Szóval kihoztam a bandát azzal a felkiáltással, hogy a következő helyen fizetek néhány kört. Megörülve a nagy összegnek be is ballagtunk egy közeli kocsmába. Sörök, unicumok zörögtek lefelé. Na meg kipróbáltuk az u-boat nevű italt – najó, a nevében nem vagyok biztos, csak a tartalmában – amikor egy korsó sörbe egy nagyvodkát poharastul belerakunk. Az szépen  lemerül az aljára, összekeveredik, aztán illik elfogyasztani. Ízre nincs nagy változás, de egyszer érdemes megcsinálni, már csak a látvány miatt is. Itt egyébként becsatlakoztak Zoltánék, és még egy kis iszogatás után megindultunk Lapos felé. Lapos egy szórakozóhely. A buli egyébként eddig volt egészen jó, innentől már lapos volt. Haha, micsoda szóvicc, laposon lapos volt a buli. Útközben egy suttyó becsatlakozott hozzánk, engedtük neki, mivel addig is legalább volt egy gps-esünk. A suttyóról azt kell tudni, hogy rézbőrű volt. Mondjuk nem voltunk rasszisták, megadtuk neki a bizalmat első körben, jöhetett velünk, de aztán egyre furcsább volt a meséje. A nagy szülei hol éltek hol nem, valami asztalos egyetemre jár, és a szlovák városokat kevert össze magyarokkal. Mondjuk leteszteltük, a “nesze pénz, hozz egy kört” módszerrel és nem volt baj. A Lapos egyébként kellemes hely. Elég nagy, van kaja, italok, sok asztal. Tök jól elvoltunk. Sajnos a teraszhoz túl hideg lett volna. A kocsma rész alatt pedig van a buli helyszín. Lenéztünk, van potenciál a helyben, de akkor szombaton, amikor ott voltunk teljesen kihalt volt. Na meg a gyerekkel is kezdtek problémák lenni, ezért megindultunk innen. Kicsit túráztattunk magunkat a Rába parton majd úgy döntöttünk, hogy inkább elindulunk vissza az állomás felé.

De a gyerek csak jött velünk és egyre inkább megakarta mondani hova menjünk. Néha el akart rángatni helyekre, néha meg haza akart jönni velünk! Jól hallod, mihozzánk, haza! Először diszkréten utalgattunk rá, hogy jó este volt, de mi mennénk, ő is menjen nyugodtan ahova akar. De csak nem. Amikor a vasútállomás melletti buszvégállomáson – zseniális, hogy egymás mellé rakták őket – fogyasztottuk a reggeli pizzánkat, már késeléssel fenyegetett. Igyekeztünk onnantól már emberek – szemtanúk közelében maradni – és figyeltünk mindig körbe, hogy jönnek-e a spanjai vagy nem. Az állomáson szerencsére már bent állt a vonatunk és oda bebújtunk, közben pedig leráztuk, tehát nem látta pontosan. Páran kikommandóztak üdítőért, de túlélték, és kezdek jönni a reggel, meg a reggeli műszakos dolgozók. Túléltük.

[Egyébként érdekes, én mindig az egyéni embert nézem és értékelem. Így senkit sem ítélek el, bőrszín, vallási-, politikai nézet alapján. De az azért érdekes volt, hogy Győrből az első kisebbségi akivel szóba álltunk, rögtön problémás volt. Persze a véleményem nem változott, maximum legközelebb még gyanakvóbb leszek.]

Évértékelés 2011

Ezeknek a beszámolóknak mindig nehezen szoktam nekiállni, egyrészt hirtelen egy évnyi emléket kell előszippantani a memóriámból, másrészt azok közül élvezhetően kell tálalnom a lényeget. Ahogy a 2010-es évet a Limp Bizkit a Cobra évének nevezte, úgy én a 2011-est elnevezném így utólag a Horda évének, csupán poénból. A beszámolóhoz ajánlanék egy számot is, ami ez előző említés ellenére nem a Limp Bizkit-től, hanem a Thirty Seconds To Mars-tól van.

Az évet a szokásostól eltérően kezdtem, mivel a tavalyi szilveszter volt az első, amit úgy rendesen nagy társasággal ünnepeltem meg. Az egész buli egy teljesen az utolsó pillanatban eldöntött megindulással kezdődött, de nem bántam meg. Egyébként is jellemző volt az év elejére a bulizás. Elég csak abba belegondolni, hogy hány megünnepelendő születésnap van az év ezen szakaszában. Mi január közepén Sopronban csapattuk egy duplaszülinap erejéig, ami azóta be is itta magát a Zé-ről szóló legendák közé. Egészen röviden ez volt az az este, amikor annak a híres telefonnak megrepedt a kijelzője. A soproniak pedig azóta is hálát adnak az égnek, hogy a gazdája nem pusztította el a teljes várost – csak egy részét. Sokat nem pihentünk, mert február közepére ismét egy nagy bulit szerveztünk. Elmentünk Győrbe két napra és a Másnaposok film szellemében kóláztunk este tízig, majd elmentünk aludni. Ahogy az előzőre azt mondtam, hogy legendás volt, úgy erre is azt kell mondanom. Hogy miért nem került bele mégsem a teljes igazság a nagy könyvbe? Mert, Vegas-tól kölcsönöztünk egy törvényt “ami ott történt, az ott is marad”. A tavasz nagy része később a vegetálással telt, ugyanis mindannyian beláttuk, hogy ennél kicsit jobban kell magunkra figyelni, azaz valamifajta féket kell iktatni a rendszerbe. Féknek egyébként többünknél is nagyon jól bevált a likviditási probléma. Tudtuk előre, hogy a nyárra egy vödör pénzre van szükségünk, ezért a tavasszal igyekeztünk óvatosabban költeni a pénzünket. Na, meg voltak ebből veszekedések is a bulizós bandán belül, ugyanis kezdtük belátni, hogy nem mindenki lehet ott mindenhol, de akkor mégis mi legyen az amiről lemondunk? Mondanom sem kell, hogy végül nem sikerült a legoptimálisabb megoldást megtalálnunk. Egyébként a tavaszi egyetemi szemeszterben jó fiú voltam. Legjobb emlékem szerint sikeresen teljesítettem minden kitűzött célt, és ismét olyan fickónak tudtam látszani, akit érdekel az egyetem elvégzése. Így a tavasszal történt pár olyan dolog amitől nagyon tartottam, de tudtam, hogy elfog jönni. Eljöttek, és eléggé kirántották alólam a talajt. A kedvemet egyedül az Orsival töltött Svájci kiruccanás tudta egy kicsit visszafelé tornászni, több kevesebb sikerrel. Mert ami azt illeti sok minden kavargott bennem ekkor, és ahelyett, hogy hagytam volna magamat felemészteni így inkább kiadtam magamból. Az eredmény? Ugyan az, mint előtte, csak épp ezúttal direkt én toltam ki magam alól a talajt.

Tavasz vége felé már csak a VOLT Fesztivál érdekelt, egyszerűen szükségem volt rá. Ha erre a függőségre még nincs dedikált betegség, akkor tessék most bejegyezni, mert én garantáltan szenvedek benne valami ilyesmivel élek együtt! Szóval a fesztivál. Az év legnagyobb bulija volt. Előtte azt hittük, hogy a 2010-est nem lehet felül múlni. Most? Ki emlékszik már arra egy ilyen 2011-es után? Zoltán a fesztivállat ranglétrán új szintre lépett [level: god], mi pedig Fannival megbizonyosodtunk róla, hogy egymás válla mindig rendelkezésünkre áll. A fesztiválról hazakeveredve pedig egy nagy lehetőségre csaptam le. Amolyan nem kötelező jellegű nyári gyakorlatra mentem az Effix Marketing Kft.-hez. Mindezt Juditnak és Attilának köszönhetem. A gyakorlat annyira jól sikerült, hogy azóta már bedolgozói szerződéssel én vagyok a helyi informatikus és web fejlesztő. Nem csak pénzügyileg csal mosolyt a bukszám arcára, hanem szakmai tapasztalatnak is tökéletes a hely. Arról nem is beszélve, hogy ennél jobb hangulatú irodát egyszerűen képtelenség elképzelni. Ugyan így egy kicsit zsúfolt lett a nyaram, de megérte. Ennek ellenére is sikerült elég jó kertipartikat rendezni. Ugyanis a nyár főleg erről szól, ha már nyaralásra nem tudtunk elmenni a késői pénzmagszerzés miatt. Gyakorlatilag egy nyár alatt a többiek szemében elismert buliszakács lett belőlem, ezek szerint nem csak nekem ízlett az, amit összerotyogtattunk. Valahol meg kell említenem azt is, hogy a Nórival való viszonyunk is megváltozott, aminek eleinte ahhoz volt köze, hogy már egyáltalán nem kellett titkolnunk. Egyre többet találkoztunk, és találkozunk is azóta, és azt kell, hogy mondjam, nem bánom.

Beköszöntött az ősz, mármint nem időjárásilag, hanem naptárilag. Nagyon nem vártam. Vissza a mókuskerékbe, azaz tolni az egyetemet, folytatni a munkát és meleg zoknit venni. Amikor a tantárgyakat vettem fel nem kicsit voltam összezavarodva, mivel a mintaterv össze-vissza változott már idő közben. Röviden: az Androméda köd ehhez képest faék egyszerűségű. Valamifajta logikát követve igyekeztem kibogozni és felvettem néhányat, de ami azt illeti szerintem az intézeti dolgozók is csak a fejüket vakargatták volna a helyemben. Egyébként a sok rendelkezésre álló szabadidő miatt felvettem olyan tárgyakat, amiket már korábban teljesíteni kellett volna. Ezek azok a töltelékek, mint tesi és idegen nyelv. A tesire kicsit panaszkodtam, mert kosárlabda lett belőle, amit nem komálok, de attól még a mozgás kellett. Viszont az angol egy nagyon jó választás volt. Egy nagyon szerethető társaság formálódott belőlünk, amire a legjobb bizonyíték, hogy négyünk a szemeszter végén egy közös borozós főzést ejtett meg. Adéllal pedig annyira jóban vagyunk, hogy ő segített szerencsésen átlépni az idei évbe. Viszont ha mégsem lesz szerencsés, akkor őt fogom elgyepálni… Igaz lehet a mondás, miszerint a nagy meglepetések kis csomagban jönnek. Egyébként az év második felében kétszer is felkértek fotózni. Az egyik a faluban tartott focis ünnepség volt, a másik pedig egy koncert. Koncertekről jut az eszembe. Életünkben másodszorra is elmentünk egy Rammstein koncertre. Az még hagyján, hogy eszméletlen jó koncertet csaptak, de végre ismét a klasszikus budapesti bandázásban volt részünk. A keleti melletti gyrososról is legendák szólnak már, igaz egyik sem éppen dicsőíti. Bár lassan a győri állomás melletti gyrosos is hasonlóan visszatérő elem, csak épp az egy kevésbé vidám eseményhez köthető. Az utóbbi időben Orsi, amikor hazalátogat, akkor vonattal hagyja háta mögött szeretett szülőhazáját. Amikor ő kiment, akkor reménykedtem, hogy tényleg csak egy évet akar kint lenni, de valahol biztos voltam benne, hogy több lesz belőle. Igazam lett. Másrészt reménykedtem, hogy idővel könnyebbek lesznek a búcsúk, de csak nem akarnak azok lenni… A tél pár bulit leszámítva nem volt valami érdekes. A korábbi évekre jellemző Hangáros buliktól már kezdett herótom lenni. Éppen ezért megfogadtam, hogy csak újabb, érdekesebb bandákra megyek fel. Egy x+1.-ik unalmas csapda koncerthez nem vagyok már elég befásult. Szerencsémre erre Nóri személyében jó partnerre találtam, mivel vele felmentünk egy Leander és egy Paddy and the Rats koncertre is, na meg a korábban említett Compact Discora is vele mentem, ahol még a VIP adta örömöket is élvezhettük. Egyébként a tél egy igazi mókuskerék volt. A melóhelyen hirtelen a nyakamba szakadt egy csomó elvégzetlen feladat, ami immár csak rám várt. Nem mondom, mert még mindig nem értem utol magamat, de már egész jól haladok vele. Közben pedig nem tudtam eldönteni, hogy várjam-e vagy féljek a karácsonytól. Rokonok, barátok, ajándékok na meg az, hogy ilyenkor mindenki meg van őrülve! Persze ennek ellenére nyugodtan lezavartam, sikerült meglepnem embereket, és engem is sikeresen megleptek. Csak hogy a legdurvábbat említsem: Orsitól kaptam egy kampós botot és egy tubus “vicodint”, amit Wilson írt fel. Aki nem értené: én lettem Dr. Gregory House. Az év utolsó hetében az egyetlen problémát már csak az jelentette, hogyan köszöntsem az új évet. Tudom, erről már tettem említést korábban. Utolsó előtti nap elkezdtünk szervezkedni pár haverral egy soproni bulit, amit végül szilveszter napján szinte mindenki lemondott. A közel tíz fősnek vélt társaság helyett Nórival ketten mentünk fel és kezdtünk felkészülni, hogy maximum hárman leszünk Adéllal kiegészülve. Ehelyett? Teljes meglepetésemre – na jó, nem teljes, mert előtte nap pedzegette a témát – Viki jött fel hozzám szilveszterezni. Így végül négyen lettünk és nagyon jó bulit csaptunk.

Mielőtt elkezdem volna a beszámolót teljesen el voltam veszve, mivel nem tudtam hogyan kezeljem az elmúlt évet. Talán nem tévedek, ha azt mondom: az eddigi legszarabb évem volt. És ez most nem bántás azok felé, akikkel töltöttem. Csak pár gondolat a megértéshez: elveszítettem a két nagyon fontos családtagomat, egy barátom öngyilkos lett – amit még mindig alig tudok elhinni – és szégyen szemre a számomra legfontosabb embert próbáltam ellökni magamtól. Nehéz volt, de közben legalább kiderült, hogy ki az akire számíthatok, és ők is tudják, hogy számíthatnak rám. Másrészt pedig sikerült nagyon érdekes új emberekkel megismerkednem, akik egyelőre azt hiszik, hogy kibírható alak vagyok.

Kerekasztal beszélgetés

Tegnap este megejtettünk egy kerekasztal beszélgetést, mármint tényleges kerekasztal nélkül. Azt nem találtunk. Ami azt illeti a párducban voltunk az egyik bokszban, de nem ettől volt érdekes ez a beszélgetés.

Hanem a szereplők miatt. Na, de ne rohanjunk ennyit előre. Talán köztudott talán nem, de én szeretem csillagpontosan felépíteni a szociális hálómat. Azaz mindig vannak olyan emberek, akik távol vannak egymástól tartva, annak ellenére, hogy hozzám meg közel állnak. Persze nem szeparálok mindenkit el, egyrészt nem lehet, másrészt a nagyobb ismeretségi köröknek is megvan a saját előnye. Egyébként ennek az lehet az oka, hogy mint mindenki, úgy én is szeretek a központban lenni, és ehhez tudat alatt az “oszd meg és uralkodj” elvet választottam.

A tudatosan egymástól távol tartott emberekre jó példák a csajok. Őket jobb egyesével “kezelni” úgy egyébként is. Na meg jobbára egyébként is időben eltérő időszakot határoznak meg. És ki is lyukadtam a lényeghez. Meghívtam a három eddigi legfontosabb nőt, akikkel valaha valami érzelmi bonyodalom volt. Annak ellenére, hogy külön-külön szinte mindegyikkel teljes mértékben probléma mentesen tudunk már beszélgetni, sejtettem, hogy együtt látni őket már nagyobb falat lesz. Hogy miért vetemedtem erre? Kicsit meg akartam érteni magamat, mivel ők nagyon különbözőek, mégis megérintettek valahogy, és ezt furcsállom. Persze belátom, hogy ezek nem racionális dolgok, nem lehet megérteni, csak elfogadni. Másrészt kicsit válaszokat is akartam hallani, persze ez nem számon kérés volt, inkább csak feltérképezni, hogy mit rontok el. Eredmény? Mindig mást.

Ahogy említettem sejtettem, hogy nem lesz nehéz. Pont olyan témáról beszélni velük, ami egyébként is nehéz, és tegnap hat szempár meredt rám figyelmesen. Eléggé leblokkoltam, de aztán a borozgatás meghozta a lendületet. Egyébként nem úgy viselkedtek, mint amire számítottam. Akiktől kicsit tartottam, hogy pikkelni fognak egymásra, ők úgy tűnt, hogy kijöttek egymással, és sok hasonlóságot találtak egymásban. Míg a harmadik illetőről kiderült, hogy jobban hasonlít rám, mint eddig gondoltam, szinte már ijesztő mértékben hozta a Szabolcs női alteregója karaktert.

Hogy mire volt ez jó? A poénos válasz ez lenne: mert éppen máshogy nem tudtam megszívatni magamat. Nem, igazából egyrészt tudom, hogy bármelyikükre számíthatok, mint barát. Eddig is tudtam persze, de ha lehet faragatlanul fogalmazni, akkor ezt most teszttel is alátámasztottam. Mert ez mindenkinek tipikusan egy that awkward moment volt. Másrészt talán tisztábban látok dolgokat, így már nem is érzem akkora tehernek a csomagjaimat. Ja igen, a csomagok. Ez egy Így jártam anyátokkal utalás, aminek a lényege, hogy soha senki semmit nem tud teljesen tiszta lappal kezdeni, mert mindenki cipeli magával az eltelt éveinek súlyát.

Rammstein

Több, mint két hete, hogy egy merész húzással felmentük a koncertre haverokkal. [De akkor miért csak most írok róla? Mert leírhatatlanul lusta vagyok. Ha végre méréshez alkalmas skálát fognak készíteni ehhez a tulajdonsághoz, akkor biztosan rólam nevezik majd el.] Merésznek azért volt merész, mert csütörtöki napon volt a buli, mi pedig tanuló vagy dolgozó fiatalok vagyunk. Sőt, néha az egyik nem is elég, ezért mindkettő egyszerre. A logisztikát az én szemszögemből elmesélném. Mivel kettő óra után induló vonattal akartunk felmenni, az aznapi órámról alig volt elvileg időm hazaesni. Otthon kaja, átöltözés majd irány Petőháza. Eddig tiszta sor, sietni kell és nem lesz gond. Az igazi brainstormingot a mutatvány másik fele igényelte, a hazaérkezés. Hiába jövünk az elsővel, nekem egyenesen Sopronba kellett volna mennem, mivel aznap angol órám van és munka is. Még ha az angolt ki is szkippeltem volna, nem nyertem volna vele elég alvásidőt, így a kezdetektől terveztem, hogy bemegyek angolra. Meg amúgy is, szeretek oda bejárni, jó a társaság. Na, ugyebár egy ronda kézírással vezetett angolfüzetet – amelybe cirka húsz-harminc lap még extraként bele van helyezve – nem éppen poén Rammsteinék koncertjére cipelni. Nem is cipeltem. Helyette Adél névre hallgató csoporttársamat kértem meg, hogy cipekedjen helyettem, cserébe lemásolhatta a házimat. Na meg, az egyik házit megoldotta az én lapomon is, újra… nők. Persze a kedvességéért hálával tartozom neki és ha el nem felejtem, majd valamivel viszonzom a szívességét. De elkanyarodtam. Szóval, koncertről egyenesen angolra, majd egyenesen dolgozni. De a Szabolcs fajtájú állatnak ez nem elég. Koncert előtti napokban valamin hirtelen felindulva lebeszéltem egy talit Nórival is. Ha jól emlékszem felbosszantott valami és az ő társasága gyógyír sok mindenre. Tehát a hosszú nap végén még ő is várta a sorát, hogy megkapja a maradék életenergiámat. Ez volt a terv. Hogy hol tud egy ilyen tervbe hiba csúszni? Mindenhol.

Elsőnek például ott, hogy lekéstem azt a buszt, amivel haza kellett volna sietnem. Elég necces volt alapból is, sőt az óra végéről így is elléptem, de úgy látszik nem eléggé. Na meg a busz is ezúttal szokatlanul hamar jelent meg a Csengery utcában. Hupsz. Gyorsan végigfutott az agyamon az összes lehetőség, és mivel későbbi busszal még 85-ösnek sem értem volna haza, telefonáltam Zének. Ő repdesett az örömtől, hogy fel kell értem jönnie. Még szerencse, hogy időben ellépett a melóhelyéről, ellenkező esetben lett volna ciki. Laptoppal felmenni Pestre, majd Csengéékhez bedobni a lapost, vagy csomagmegőrző? De a jegyet és a költőpénzt, még akkor is valahogy a zsebembe kellett volna varázsolni. Szóval a gyerek tepert fel értem, és ha azt mondom, hogy az Altea szomjasan nyelte a benzint, akkor értitek, hogy nem lassan ment. Visszafelé én abban reménykedtem, hogy egy esetleges balesetben szörnyethaljak. Nincs kedvem félholtan, félig bénultan vergődni egy magyar kórház randa zöld kórtermében. Hazafelé volt időnk beugrani konzerves sört venni. Mondanom sem kell, anélkül még a vonatra sem szállunk fel. Szerencsére a korábbi évek tapasztalatain ezúttal eleget vittünk, így Tatabányától sem kellett szomjan halnunk. Tehát a vonaton már hárman voltunk, mert Csenge is becsatlakozott. Egyrészt nagyon jó hangulatunk volt, na meg ezúttal ővele is el tudtunk komolyabban is beszélgetni. De egyik pillanatban azon kaptam magunkat, hogy mindhárman a mobilon facebookoztunk. Csak pár percre ellenőrizte le mindenki a külvilágot a csatornán keresztül, de akkor is. Ha másért nem, hát ezért biztosan el kell átkozni a generációmat. Egyébként nem a Keletiben és nem is Kelenföldön szálltunk le. Csenge faterja valami nagyhatalmú embernek tűnik, mivel a kettő között csak az ő kedvéért megállt a gépezet. Ekkor őhozzájuk léptünk be. Kaptunk egy kis vacsit, meg egy kis házi gyorsítószert na meg sört. Utána Brigiért mentünk, aki busszal száguldott be a fővárosba. Sajnos meg kellett néznünk a Fradi stadiont, mivel a négy emberből kettő is rajongó volt. Igen, én is azt kérdeztem magamtól, hogy “Te jó ég, hova kerültem?” Utána magunkra lettünk hagyva, irány a pesti éjszaka.

A céljaink ilyenkor elég világosak voltak: piát és kaját szerezni. Mivel emlékeztünk, hogy az előző Rammstein koncert előtt a Burger Kingben – legalábbis szerintem ott voltunk… – kajáltunk, és ízlett, ezért ismét odatartottunk. Ezúttal nem úgy kértem ki a csibés hambimat, mint aki azt sem tudja, hogy létezik ilyen. Egyébként nagyon éhesek voltunk, a hely meg tele volt, ezért kint a hidegben a teraszon ettünk, kb. háromszor egymás után. Úgy érzem eljárt felettünk az idő. Volt amikor, a gyors három kör egy ültő helyünkben a sör+unicumra vonatkozott, most meg a kajára. Külön érdekesség, hogy a csaj aki az esti műszakot vitte, nagyon pörgött. Vödör kávé egy rekesz Monster-rel megfejelve, minimum! Vele dumálni olyan volt, mintha hetven éves lennék teljesen benyugtatózva, pedig annyi még nem vagyok. A nagy kajálás után aztán következett a másik igényünk kielégítése. Bementünk sörért, közben azon dumáltunk mekkora burzsoá lenne borozni. Vettünk hát azt is. Nem vagyok benne biztos, de mintha a csajok választottak volna, és kékfrankost. Érzitek… az még a férfi népnek is egy nehezen iható nagyon száraz bor. De nem gond, mi bevágtuk. Utána szép lassan odabattyogtunk a kavics elé. Valahogy így jellemezték anno a látványterveken, hogy “legnemesebb kavics Európa szívében”. Hát, túlzásnak érzem. Amelyik élő szervezetnek mi vagyunk a szíve, annak biztosan pészmékerrel – beszarsz, de ez már egy magyarosított szó – kell élnie. Egyébként a Papp László Sportarénáról beszélek. Ahogy a múltkori hangos petróleumégetés is ott volt, úgy a mostani is. Egyébként a múltkorival ellenétben, most nem a küzdőtéren voltunk, hanem szemben egy ülőszektorban. Ahol baszogattak minket, hogy üljünk le, és én kisnyugdíjashoz méltóan le is ültem egy időre. Aztán a végére visszamentem a korlátnál ugráló többiekhez.

A koncert? Úgy harangozták be, hogy az eddigi legjobb show. De egy kis negatív szájíz mégis volt. Ugyanis komolyan vették ezt a Made in Germany válogatás féle dolgot, és így nem csak egy nagyon jó válogatást hallhattunk az eddigi számaikból, hanem egy nagyon jó válogatást az eddigi legjobb színpadi produkciójukból is. Igen, a 98-as Büch Dich, a tavalyi Pussy, a 2006-os Mein Teil és így tovább. Tehát valóban ez volt az eddigi legjobb, csak épp a meglepetés ereje nem volt nagy. Bár azért kitettek magukért. Két színpadon üzemeltek, az egyik bent a tömegben, köztük pedig egy leereszthető híd volt, amivel a közönség feje fölött mászkálhattak ha úgy tartotta kedvük. Ilyent azért nem minden nap lát az ember egy koncerten. Egyébként jó, hogy a turné elején érkeztek országunkba, ugyanis kb. 2-3 fellépésük volt csak előttünk, így még véletlenül sem tűntek beleuntnak, na meg Till hangja is sokkal jobban szólt, mint tavaly. Meg gondolom, ilyenkor még kevesebb égési sérülésük van, mint a turné vége felé… Tehát a hangulat amit odapörköltek az ott volt a szeren! És ha azt mondom, hogy a Malév éves kerozinfogyasztását megközelítették, abból sejthetitek, hogy a fűtésre ezúttal sem volt panasz. Mondjuk azt nem tudom, hogy mi lesz velük, ha beüt az olajvállság. Vizet locsolnak majd? Hab party? Vagy száraz lucernát fognak égetni? Akkor már az indusztriál metálból át is csaphatnának majd agrár metálba! Na jó, nem. Nem szabad minden mondatom komolyan venni – pláne azt nem amelyikben azt mondom, hogy nem szabad minden mondatom komolyan venni. Egyébként a tavalyihoz hasonlóan most is húsz számot toltak a fiúk, és közben támogattak egy magyar blogot. Egész pontosan a Lángoló Gitárok blog viccelődött azzal, hogy a Rammstein az ő kérésükre játszott több számot is lángoló gitárokkal. A koncert hossza kikövetkeztethető a húsz számból is, meg ugyebár a gyakran elnyújtott vagy hosszú intróval megáldott számok még tovább nyújtják. De ez még hagyján, ezek az őrültek két szünetet is beiktattak, amire valljuk be, szükség is volt. Itt a koncertkép nem egy szál gitárból és egy a tornacipőből áll, hanem keményen megtervezett, jól kivitelezett ruhákból, eszközökből, kétszintes színpadból. Ha valaki egy kicsit is szereti őket, mindenképp el kell egyszer mennie egy koncertjükre, mert ott adják ki magukból az igazi énüket. Aki pedig rendesen rajong a bandáért, annak kötelező volt ezen a koncerten megjelenni. Mivel igazuk volt, tényleg ez volt az eddig legütősebb. Egy nagyszerű összefoglalása volt annak, hogy mit zúztak össze eddig az évek során.

A koncert hossza miatt lekéstük az esetleges utolsó vonatot. Tervben volt, ha elérnénk, akkor lelépnénk. Bár igazi esélyt nem láttunk rá, de Zé meglehetősen erőltette a dolgot. Még akkor is, amikor egy rossz buszra szállva távolodni kezdtünk a célunktól. Végül belátta, hogy menthetetlen az ügy, így inkább egy gyors gyrosozás után kerestünk egy helyet ahova beülhetünk. Persze előtte a mester megpróbálta az én telefonomat is teljesen lemeríteni, ha már a sajátját lemerítette a sok asszonnyal való dumálással. De aztán begurultam, hogy nekem az a kurva telefon a másnapot is ki kell majd bírja és visszaadta. A hely ahova elsőnek beültünk ugyan az volt, mint ahova tavaly is behívtak minket. Akkor magán buli volt, most nem. Ezúttal nem ittuk tele az asztal fél óra alatt. Mindannyunknak hiányzott a 198 cm magas partyállat, aki betölti a katalizátor szerepét. Pechünkre a hely kettőkor zárt. A csajok le is léptek aludni, vagy valami ilyesmi, de mi Zével továbbra is kemények akartunk maradni, ezért másik kocsmát kerestünk. Találtunk egyet, megint olyant, amit már tavaly is meglátogattunk, de innen meg háromkor dobtak ki minket. Így egyre kezdtek fogyni a helyek. A közelben nem is találtunk aztán egész éjjel nyitva tartó helyet. Ez persze nem csoda, mert mi csak falusi tudatlanok vagyunk, na meg csütörtök éjjelről beszélünk. Tehát átváltottunk csövezésbe. Az idő egyre lassabban telt, meg egyre hidegebb is volt. Nem csak a hőmérséklet csökkent, hanem a véralkoholszintünk is. Mindegyik bosszantóan alacsonyra… Pirkadat után még utoljára meglátogattuk azt az ehetetlen gyrosos büfét, ha már egész éjjel azzal terheltük a gyomrunkat, akkor minek ennénk rendes ételt reggelire? Az eredmény meg is lett, utána másfél napig tiltakozott minden ellen a szervezetem.

Felpattantunk a vonatra és azon kezdtem aggódni, hogy vajon a telefonom kibírja-e egyáltalán Sopronig az utat. Hála Zének, eléggé meg volt csappanva az akksija. Úgy döntöttem, hogy bebólintok, és majd Sopron előtt felébreszt a telefon, vagy a kaller, vagy a Zé. De úgy igazán aludni nem tudtam. Sajnálom, de ez még mindig nem megy nekem, pedig én megpróbáltam. Döcögtünk hazafelé, Zé persze szunyókált. Néha felnézett, aztán visszadőlt. Én pedig csak bambultam, punnyadtam. Viszont nem hagyott nyugodni a gondolat, hátha kaptam valami üzenetet Facebookon, esetleg fontosat. Még szerencse, hogy Kapuvár után megnéztem, mivel Adél volt olyan figyelmes és megüzente, hogy a tanár emailben értesítette a bagázst az elmaradó óráról. Megörültem neki nagyon, legalább hazamehettem átöltözni, meg enni normális ételt. Persze aludni nem volt időm, így egy kis rehabilitálás után mentem is be dolgozni. Endréden Orsival még összefutottam egy össznépi katasztrófaturizmuson. Nem akarta elhinni, hogy nincs bennem legalább fél liter kávé. Pedig egy csepp sem volt bennem, csak épp átestem már a holtponton, és pörögtem, mert szép napunk volt. A meló is jól ment. Bár a buszon oda-vissza elfogott egy kicsit az álmosság. Tehát az olvasás az nem ment, muszáj volt zenét hallgatni. Amit tudtam, mert ugyebár otthon nem csak én, hanem a telefonom is feltöltődött. Miután hazaértem este még összefutottam Nórival. Az agyam kapacitása kb. ekkor fogyott el végleg, tehát neki nem sok jutott belőle. Hétköznapi szavakra nem emlékeztem, belekeveredtem a saját mondataimba. Nem tudom mekkora élvezet volt velem beszélgetni, de ha mást nem, hát kárörvendeni lehetett rajtam.

• Sonne
• Amerika
• Keine Lust
• Sehnsucht
• Asche zu Azche
• Feuer Frei!
• Mutter
• Mein Teil
• Du Riechst so Gut
• Links 234
• Du hast
• Haifisch

szünet

• Buck dich!
• Mann Gegen Mann
• Pussy

szünet

• Mein Herz Brennt
• Wollt ihr das Bett in Flammen sehen?
• Ohne Dich
• Engel
• Ich will